Mielőtt bármihez is hozzákezdenék, először is bocsánatot kérek mindenkitől, aki már több mint három hónapja várja a bejegyzést.
Tehát a világ, háló nélkül... kisebb és nagyobb egyszerre.
Nem nézzük a youtube-t. Nem lógunk a facebookon, nem MSN-en kommunikálunk. Nincsenek online filmek és letölthető dalok.
A TV-t nézzük, benne a helyenként idegesítő, helyenként vicces és jópofa reklámokkal, amik pont akkor szakítják meg a filmet, amikor a legizgalmasabb rész következik. Face to face beszélünk a másikkkal, halljuk, nem csak hallani véljük a hangját, közben látjuk a szemét, minden rezdülését , és tudjuk, hogy gondolja, amit mond. Megérinthetjük egymást igazából.
A legújabb, vagy éppen egy régi-régi slágert dúdolgatva sétálunk végig a főutcán, az emberek ébrednek, vagy épp a reggelijüket fogyasztják a talponállóban, míg mi beállunk a sor végére a tejesnél. A nagy melegben egy flakon ávizet nyom kezünkbe a közterület-fenntartó.
Elámulunk az utcazenészen. Tehetséges, CD-t érdemelne. Nem akarja. Ő csak játszani akar. Nem turistalátványosság. Rockzenész. Egy másik dobját püfölve sámándalokat énekel. Szintén elképesztő. Jamelne bárkivel.
És az utcabálon megtörténik a CSODA. Hogy az a másnemű, akit öt éve szúrtunk ki magunknak, nem vesz semmibe, és nemhogy nem vesz semmibe, tetszünk neki és hazakisér. Néha egy buta poénnak köszönhetjük életünk legklasszabb dolgát. Egy buta poénnak, amit akkor , ott nem gondoltunk komolyan.
A net nélküli világnak színe, szaga van. Egy hely, ahol minden megfogható, a távolság tényleg óriási, vagy éppenhogy nem létezik.
